2.rész

“ Rögön, hanton, koporsófedelen

Szeretlek mindhalálig Nemzetem! “

R.S.

Oroszhegy nevezetű falu utcáján, egy kereszt alatt olvasható a fenti gondolat. Reményik Sándor gondolata, a Székely nép szívéből kiszakadó sóhaj vésetett kőbe, hogy senki ne felejtse és mindenki megtudja, nincs erő, hatalom, vagy határ, mely nemzeteket szétválaszthat.

Harmadik nap estéjén érkeztünk meg Kányádra, Örkény testvértelepülésére. A három nap alatt közel száz km-t gyalogoltunk. A hegyekből lefelé baktatva, az alattam elterülő kis falut látva, kissé meghatódtam, hiszen gyalogosan mentem át egyik testvérvárosunkból( Nyárádszereda ) a másikba. Autóval már sokszor megtettem, de ez egészen más volt.

Hatalmas szeretettel fogadtak bennünket, és az ott töltött másfél nap során úgy tartottak minket, mint a királyokat. Pedig hát ha valaki, én tisztában voltam lehetőségeikkel. Mindent az asztalra tettek, még azt is , amit maguknak csak nagyon ritkán. Ünnep volt ottlétünk? Mi úgy éreztük.

A polgármesteri hivatalban aludtunk szivacsainkon, hálózsákjainkban. A négy kicsi helyiséget megtöltötte a tizenhét vándor, olyan volt a hivatal, mint egy menekült tábor. A falubeliek, az állapotokhoz mérten nem is jöttek be dolgozni reggel, azonban elmulasztottak szólni a mérnök úrnak, aki Udvarhelyről jár be reggelente. Belépett irodájába, óvatosan, a döbbenettől kissé darabosan átlépdelt a szuszogó idegeneken, majd halkan, hogy fel ne ébresszen senkit, ennyit mondott:

-Én… ő.. dolgoznék…

Talán Endre volt , aki hunyorogva felnézett, és válaszolt:

-Csak tessék!

Az invitálás nem lehetett elég meggyőző, mert Attila – a mérnök- kiszaladt, és magából kikelve magyarázta a közben megérkező falubelieknek, hogy idegenek szállták meg az irodáját, és most ő , hogy fog így dolgozni.

Később persze minden tisztázódott, és jó volt hallgatni Attilát, aki mesélt, de szomorú volt felfogni történeteit, melyek a magyarság fogyásáról szóltak.

Miklósfalva, Ócfalva, Bikafalva, Hodgya, Farcád. Gyönyörű nevek a völgyekben megbúvó, szendergő falvak kétnyelvű tábláin. És egy varázslatos városka, Székelyudvarhely, melynek főterén egy szoborpark köszönt minket, ahol csupa magyar történelmi alak bronz mellszobra sorakozik nemzeti színű szalagokba öltözve. Leültem egy padra, s miközben a fák lombjai között átsurranó napsugarak langyosan végigsimították arcom redőit , a végtelen nyugalom és időtlenség eresztette áttetsző fátylát lelkemre. Csak néztem szótlanul a fémes tekintetek tántoríthatatlan igazságát. Aki ott megáll, és körbenéz, az elfelejti, hogy nem Magyar földön áll, és ismét rádöbben, hogy ő most Magyar földön áll!

Farcádról Székelyudvarhelyre gyalogolva ismét, sokadszor megtapasztalhattuk a román szervek tudatos, vagy csupán tehetségükből és tenni akarásukból adódó elképesztően megalázó és lehangoló útépítési módszereit. Ezt a magyar városkát egy széles jó minőségű aszfaltos úton lehet megközelíteni Farcád felől. Azonban félúton-ki tudja mi okból- az út lendülete megtörik és a városig gödrös, köves, vízmosta földúton lehet boka- illetve tengelytörő módon elevickélni.

Udvarhelyi pihenőnk után Farkaslakának vettük az irányt. Utunk hegyoldalak mezőin és erdőin át vitt, és nemigen tudtunk betelni az alattunk elnyúló hegyek , dombok, hajlatok hullámzó végtelenjével. Egy kislánytól, Melániától megtudtuk, hogy szalmapityókát ebédelt, és ,hogy szüleivel, kik itt dolgoznak a mezőn, az egész nyarat itt a természet mesevilágában tölti szöcskék, nyulak, repdeső madarak, hajló búzamezők társaságában.

Farkaslakán pihentünk meg a Nyikó patak partján. Ez a patakocska egy-két méter széles, csendesen, békésen csordogáló , csillogó ezüstpapír. Libák csapdosnak benne, vagy gyerekek áztatják lábaikat hűs vizében. Ez a csermely duzzadt Duna nagyságú sodró, hömpölygő, gyilkos folyammá az elmúlt hónapban. Volt módom megnézni pusztító tombolását, a maga után hagyott sár, híd, ház és dácsia törmeléket. Végtelenül lehangoló, hogy azok a régi , székely kapus parasztházikók, miket mi a nyáron csodálattal fényképeztünk, azok most megroggyant, megtört , leomlott falú viskókként hirdetik a szerencsétlenséget. Kevés fájdalmasabb dolgot tapasztaltam, mint hogy benézünk egy család hálószobájába az ár ökölcsapásától szétzúzott falmaradványok között.

Örömmel fogadtam, hogy többen kezdeményeztek gyűjtést, és ennek nyomán 455 ezer forintot vihettünk ki az erdélyi árvízkárosultaknak. Azokba a falvakba tértünk vissza az apró segítséggel, ahonnan mi a túra során rengeteg szeretet, örömet, szépséget, tiszteletet, barátságot kaptunk. Köszönöm, hogy az első szóra , önzetlenül segítettek az örkényi intézmények dolgozói, vállalkozók, dabasi barátaim és természetesen a túrán résztvevő harcostársaim.

Siménfalván éppen Tőkés László püspök tartott istentiszteletet ottjártunkkor. Isten igéjével vigasztalta a templomban síró asszonyokat és fogaikat összeszorító megtört férfiakat. Vigasztalta a szülőket, kiknek négyéves kislányát az autóból ragadta ki az áradat örvénylő sárkarma, hogy öt kilométerrel odébb, a szomszédos faluban vesse élettelen testét a földekre. Kilépve Tőkés a templomból meglátta pólónkat, melyet a túrán is magunkon hordtunk, s így szólt:” Á, önök a zarándokok.”

Örültem, hogy hallott rólunk, de mérhetetlenül fájlaltam, hogy ezt ott, a könnyek és tragédiák világában kellett megtudnom.

Folytatom.