Gyalogtúra a Székelyföldi Autonómiáért

 Július első két hetében tizenhat fő Kányádra autózott, hogy gyalogosan nekivágva, több mint kétszáz kilométert megtéve, hitet tegyen a Székelyföldi Autonómia ügye mellett. Pontosan egy évvel ezelőtt egy hasonló túrát szerveztünk, amelynek apropója a gyalázatos véget ért kettős állampolgárságról szóló népszavazás volt. Az akkori tapasztalataink, a rengeteg szeretet, mosoly, ölelő kar arra késztetett bennünket, hogy Erdély más területeit is barangoljuk be. Így jött létre a II. Magyartól-Magyarig Gyalogtúra. Az előző évhez hasonlóan magunk előtt hordoztuk a nemzeti lobogót, valamint több mint háromszáz emléklapot adtunk át székelyföldi magyar testvéreinknek, melyben elnézést kérünk a december 5-i kitaszításért, valamint kifejezzük szolidaritásunkat az autonómia mellett.

Utunk során több tucat települést érintettünk, megcsodáltuk a természet lenyűgöző csodáit, és ismét érzékelhettük azt a fajta szeretetet, hazaszeretetet, szülőföld iránti szeretetet, segítőkészséget, amely bennünk már csak nyomokban létezik. A kis településen élő idős asszonyok, férfiak csodálattal nézték zászlónkat, hálás szívvel köszönték ottlétünket. Feledhetetlen volt végighallgatni egy nyolcvan esztendős nénit, aki az út szélén megállva álom szép dalt énekelt nekünk Erdélyről, vagy elbeszélgetni a majd kilencven esztendős jásfalvai Anna nénivel, aki töretlen lelkesedéssel tervezi a jövőt, építi a falu közösségi házát, ahol befogadhatja a messziről jötteket. Ő sem állta meg énekszó nélkül, a hegyoldal lankáin vigyázban állva belekezdett a Székely himnuszba, és mi könnyeinket maszatolva énekeltünk vele. Eljutottunk Barótra is, ahol a polgármester úr és kollégái két királyi napot varázsoltak nekünk egy erdészházban. Itt csatlakozott hozzánk Kőszegi Zoltán polgármester úr is, aki két napig rótta velünk a poros utakat, szívta magába a szeretet e különösen megható illatát.

Magyarhermányon megtelepedtünk a három idős asszony mellett, akik révedezve meséltek egy csodaországról, ahol még sohasem jártak. Magyarország volt az, és mi nem akartuk elrontani álmaikat avval, hogy meséljünk a valóságról. Tapasztalhattuk, hogy a távolság, még mindig valamilyen rózsaszín köddel fátyolozza be hazánkat és minket, akik onnan jöttünk. Talán jobb is így, mert a valóság felesleges fájdalmat okozna a hitükben rendíthetetlen idős embereknek.

Homoródalmáson meséltek arról a négy évről, amikor magyarok lehettek egészen, nem csak belül, hanem kívül is. Nagyon nehéz volt a háború miatt, mondták, de az érzés, hogy szabadon beszélhetnek magyarul, ki tehetik a zászlót a ház falára, ez mind-mind kárpótolta őket a szenvedésekért.

Kézdivásárhelyt sem szeretném kihagyni, ahol az istentiszteletről kijövő hívek magukhoz vehették emléklapjainkat, majd a városban később néhányan odajöttek hozzánk, mert nekik nem jutott belőle, és feltétlen szerették volna hazavinni.

Nehéz kiragadni élményeink közül azt, ami ebbe az írásba feltétlen be kell kerüljön, de ha tehetik ne hagyják ki jövendőbeli élményeik közül a Szent-Anna tavat, a Vargyasi szurdokot, Gelence világörökség templomát, Csernáton elkápráztató múzeumát, Kézdivásárhely főterét. De mindez csak ráadás volt, mert az igazi értékeket ismét csak a székely emberekben találtuk meg. Aki még nem tapasztalta, annak úgyis hiába minden szó, aki meg már járt közöttük, az tudja miről próbálok mesélni.

Ugyanakkor éreztük bennük a bizonytalanságot, a hitehagyottságot, amit elmondásuk szerint a tavaszi választások eredménye csak fokozott. Aggódva figyelnek hazánk felé, mert tudják, az ő sorsuk is fordulhat, ha fordul a kerék. Most csak várnak és bíznak. Bíznak a Székelyföldi Autonómiában, hogy a magyarországi emberek és politikusok újra feléjük fordulnak, újra segítő kezet nyújtanak.

Mi csak néhány lépést, néhány gesztust tudtunk tenni a két hét során. De hiszünk abban, hogy a lépések, a kinyújtott kezek sokasága erőt ad, hogy újra egységes legyen a nemzet.

Kollár Zsolt