|
Magyarok az “Isten háta mögött”
Látogatás a moldvai csángóknál
“Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” (Mt, 26, 40)
Hátborzongató belegondolni, hogy tőlünk ezer km-re is élnek magyarok. Testvéreink élnek túl a Kárpátokon, akik ugyanazon a nyelven szólnak, imádkoznak, énekelnek, mint mi. A kérdés csak az, hogy meddig. A csángók elrománosodása az utóbbi időben felgyorsult, az anyanyelv és a megtartó hagyomány kihalni látszik.
A moldvai csángók lélekszámára csak következtetni tudunk. (A hivatalos román statisztika szerint egyébként moldvai magyarok nem léteznek…) Egyházi becslések szerint kb. 250 ezer katolikus él Moldvában, márpedig aki katolikus, az magyar, vagy magyar származású, aki pedig ortodox, az román. Ennek a mintegy negyedmillió csángónak mindössze egyharmada beszéli anyanyelvét, a többiek már csak románul tudnak. A moldvai csángók körében nem a közös nyelv jelenti az összetartozás alapját, hanem a közös vallás, és még számos közös hagyomány (pl. húsvéti mátkaváltás, vagy a halottak búcsúztatása).
A moldvai magyarok rendkívül értékesek számunkra. Nyelvük leginkább a nyelvújítás előtti, 18. századi magyar nyelvhez hasonlít. Beszédük több évszázados szavakat és nyelvtani szerkezeteket őriz, népdalaik, balladáik, keserveseik népzenénk legrégebbi, általunk már szinte elfeledett változatait idézik. Hiedelemviláguk, népszokásaik, viseletük, gazdálkodásuk, építkezésük… mind-mind azt az állapotot mutatja, ami az egész magyarságra jellemző volt két-három, vagy éppen öt-hat évszázada. A magyarság tegnapi, tegnapelőtti képével találkozhatunk, ha közöttük járunk.
Öten arra vállalkoztunk (Kollár László, Kollár Zsolt, Füzy Endre, Zsigmond Árpád, Kisházi Gábor), hogy ellátogatunk Csángóföldre, és szerény adományainkkal, valamint szívünk melegével, néhány elismerő jó szóval támogatjuk azokat, akik hivatásuknak érzik, hogy ne haljon ki Moldvából a magyar szó.
Az ötletgazda városunk jegyzője, Kollár Zsolt volt, aki már több éve “keresztapja” két moldvai csángó gyermeknek, vagyis évente bizonyos összeggel támogatja magyar anyanyelven való oktatásukat. Keresztszülő egyébként bárki lehet, aki tud anyagi áldozatot vállalni erre a nemes célra.
(A legyen Ön is Keresztapa ,Keresztanya programról a keresztapa@csango.ro címen lehet érdeklődni, bővebben a csángókról pedig a www.csango.hu oldalon olvashatnak)
A keresztgyermekek időnként levelet is írnak segítőjüknek és beszámolnak arról, hogyan haladnak a magyar nyelv és kultúra elsajátításával. Ezeket a leveleket nekem is volt szerencsém olvasni, és őszintén mondom, igazán meghatódtam, hogy milyen nemes egyszerűséggel, milyen szeretettel, kedvességgel fogalmazták meg kis levelüket. Minden szóból a tisztaság, gyermeki őszinteség, tisztelet árad.
A Moldvai Csángómagyarok Szövetségétől kapott e-mail-ből azt is megtudtuk, hogy a két gyermek szülőfalujában, Lábnyikban épül a Gyermekek Háza, ahol végre biztosítani lehet majd, hogy a diákok délutánonként barátságosabb, emberibb környezetben tanulhassák anyanyelvüket. Gondoltuk, ennek az oktatási központnak a berendezésében, felszerelésében segíthetnénk adományainkkal. Megtudakoltuk hát azt is, mire lenne leginkább szükség, és elkezdődött az út szervezése, a gyűjtés, a támogatók keresése. A Határok Nélkül- Magyartól Magyarig- Kulturális és Turisztikai Egyesület képviseletében végeztük munkánkat, amely ez évben alakult, és legfontosabb célja a határokon kívül élő magyar testvéreink erkölcsi és anyagi támogatása (az Egyesület készülő oldala: www.magyartolmagyarig.gportail.hu ).
Sok “hasznos holmit” sikerült összeszedni: két használt, de igen jó állapotban lévő, komplett számítógépet, DVD-lejátszót magyar filmekkel illetve rajzfilmekkel (pl. A Pál utcai fiúk, Magyar népmesék, A kőszívű ember fiai, stb., kb. 20 értékes, időtálló film), könyveket, tankönyveket a Dabasi Nyomda jóvoltából, csupa olyan dolgot, amit jól lehet használni a gyermekek magyar nyelvű oktatásában.
Most már csak azt nem tudtuk, hogyan visszük ki ezt a sok adományt. Egy autó kevés lett volna, két autóval pedig nem tudtuk megoldani az utazást. Hála Richlik Gábornak, egy Toyota kisbusszal sikerült áthidalni ezt a problémát: így az adományok is, és mi öten is kényelmesen elfértünk. (Richlik Gábor és István egyébként már többször is, teljesen ingyen bocsátotta rendelkezésünkre ezt a járművet, amikor a határainkon kívül élő testvéreinkről volt szó. Már két korábbi gyalogtúrát is támogatott. Isten áldja meg érte! Köszönjük!)
Az a négy nap, amit Erdélyben, illetve a Csángóföldön eltölthettünk, nekünk is ajándék volt. A Jóisten csodálatos időjárással, talán az ősz legszebb, legenyhébb, legnapsütésesebb napjaival áldotta meg utunkat. Erdély természeti adottságai mindig lenyűgözők, de talán ősszel pompáznak hatalmas hegyei a legszebb, legszínesebb ruhákban. Azt sem tudtuk, mit fényképezzünk, hova nézzünk, annyi csodát láttunk.
Ezer km hosszú út, így mi sem vállaltuk, hogy egyszerre tesszük meg. Első éjjel Kányádon, városunk testvértelepülésén pihentünk meg, visszafelé pedig másik testvértelepülésünkön, Nyárádszeredán töltöttünk egy éjszakát. Mindig őszinte szeretettel, kedvességgel, örömmel fogadnak, érkezzünk bármikor, előzetes megbeszélés alapján, vagy csak úgy, meglepetésszerűen. Nekik is köszönet, hogy mindig számíthatunk rájuk!
Másnap korán indultunk végcélunk felé: először Bákóra, ahol a Csángómagyarok Szövetségének a központja található, onnan pedig a térképen is alig fellehető, kicsinyke csángó faluba, Lábnyikba, ahol a keresztgyermekek élnek.
Utunk a gyimesi csángó falvakon keresztül vezetett: Gyimesközéplok, Gyimesfelsőlok, Gyimesbükk. Nagyon rendezett, takaros kis falucskák ezek, látszik, hogy jól kihasználják természeti adottságaikat, virágzik a faluturizmus. Itt töltöttük egyébként második éjszakánkat.
Gyimesbükkön egy kis kitérőt tettünk: itt találhatóak ugyanis az “ezeréves magyar határ” megmaradt határköve, valamint a Rákóczi-vár romjai. Az elmondhatatlanul szép kilátás mellett valami megmagyarázhatatlan szomorúság vett erőt rajtunk: egy őrbódén kívül nem sok minden emlékeztet már arra, hogy ez magyar határ volt, ezt a földet magyar katonák védték. Az őrbódét azonban hamarosan felemészti az idő. Egy Kárpátia nóta kezdő sorainak ismételgetésével vigasztaltam magam: “Egy az Isten, egy a nemzet, /Bármily gyenge, bármily sebzett. /Ahol a fák égig érnek,/ Állnak még a határkövek.”
A Gyimes-szoroson átkeltünk a Kárpátokon: ez már itt igazi román föld. Olyan érzés volt, mintha az Isten háta mögött lennénk. A román falvakat, városokat két szóval tudnám legegyszerűbben leírni: bádog és beton. Mintha megrekedtek volna a Ceausescu-időkben. A házak tetejét nem túl ízléses bádogtető fedi, a városokban pedig betondzsungelek emelkednek mindenütt, monumentális ortodox templomokkal, amelyekből egyre több és több épül. (Ebből a szempontból példát vehetnénk a románoktól, akik tudják, hogy a vallás nemzetmegtartó ereje óriási. Románia egyébként kifogástalan minőségű útjain hamarosan megelőzi Magyarországot az Unióban, soha nem látott fejlődésnek indul a csatlakozás után…)
Körülbelül három órás út után megérkeztünk Bákóra, ebbe a hatalmas, háromszázezres megyeközpontba. A Szövetség központja egy lakótelepi háztömb földszintjén található.
Nagy szeretettel fogadtak bennünket, kávéval, hellyel kínáltak. A Szövetség vezetője kissé meglepődött ugyan érkezésünkön, Attila, aki Lábnyikban szervezi a magyar nyelvű oktatást, azonban már várt minket, a fogadásunkra utazott be a városba. Megtudtuk: a keresztgyermekek nagyon nagy izgalomban vannak, nagyon várják a találkozást a keresztapával. Nem mindennapos, hogy a keresztszülő találkozhat az általa támogatott keresztgyermekkel.
Lábnyikról elmondták, hogy ez a legszegényebb csángó település. Mindössze 15 km-re van Bákótól, de az utak katasztrofális minősége miatt gyakorlatilag el van zárva a külvilágtól. Munkahely nincs, az emberek önellátóak, leginkább állattenyésztésből élnek. Nem ritka a 9-10 gyermek egy-egy családnál (a fogamzásgátló módszereket nem nagyon ismerik, az abortusz, vagyis a csecsemőgyilkosság pedig a legnagyobb bűnnek számít náluk, amit ember elkövethet, ezért nem is teszik). A nagy szegénység, kilátástalanság elől nagyon sokan az alkoholizmusba menekülnek. Sajnos nincs ez másképpen a keresztgyermekek esetében sem, ahol hat gyermek van a családban, és mindkét szülő iszik. Ezért javasolták, hogy pénzt semmiképpen se adjunk, csak olyan dolgokat, amiket a gyerekek tudnak használni: ruhák, képeskönyvek, édesség, játékok. Viszonylag jól beszélik a magyart, de azt is megtudtuk, hogy a szülők, sajnos, románul beszélnek gyerekeikkel (és ez az általános gyakorlat a moldvai csángóknál). Zsolt keresztgyermekei a legnagyobbak a családban: Catalin 15 éves, Michaela 14 esztendős. (Milyen kár, hogy mindkettőnek román neve van…)
A programban, amelynek keretében a moldvai csángó gyermekeket oktatják a magyar nyelvre, egyébként kb. 1300-an vesznek részt, most már több mint tizenöt faluban. Összesen tizenhat oktatási központról lehet beszélni, mert Bákóban is elkezdődött az oktatás (egyébként ennek a nagy megyeközpontnak a 40%-a csángó, a magyar nyelvet viszont egyáltalán nem beszélik.). Az oktatásban részt vevők több mint felének van már keresztapja. Ha nem indították volna el ezt a keresztapa-programot, nem is tudnának ennyi diákot oktatni. Létrehozták a Moldvai Magyar Oktatásért Alapítványt, így immár számlaképes a Szövetség is, melyet kezdetben a Dévai Szent Ferenc Alapítvány segített e területen.
Még hosszasan beszélgettünk volna, de indulnunk kellett tovább, hiszen végcélunk Lábnyik volt.
Amíg fel nem épül a központ (várhatóan jövő tavasszal lesz az átadás) az oda szánt adományokat a Szövetség épületében tárolják. Bepakoltunk hát, és Attila kíséretével elindultunk. Bákót elhagyva több kisebb településen vitt át az utunk, ezek között volt román is és csángó is. Az utak valóban nagyon rosszak errefelé, így csak igen lassan tudtunk haladni. A táj, az erdők a színes levelekkel gyönyörű volt, viszont az épületekről, a sok helyen düledező házakról látszott, hogy nagy a szegénység ezen a földön.
Végre megérkeztünk Lábnyikba, ahol először rövid látogatást tettünk a jelenlegi “iskolába”, vagyis arra a helyre, ahol a csángó gyermekek magyar oktatása folyik. Egy nagyobb ház egyik felét bérlik, lent lakik Attila, az itteni magyar oktató, fent, a padlástérben pedig van a tanterem. Éppen órájuk volt a gyerekeknek, felmentünk, hogy köszöntsük őket. Nagyon szomorú kép fogadott: egy padlásnak is alig nevezhető, pici helyen kuporgott úgy tizenkét gyermek, kabátban, sapkában, mert hideg volt, ugyanis fűtés nincs. Minden oktatási eszköz ide volt bezsúfolva, ráadásul rendes világítás sincs, csak egy picinyke ablak van az egész helyiségben. Még kiegyenesedni sem lehet istenigazából, olyan alacsony a plafon. A gyerekek egyébként “Jó napot kívánok!”-ot köszönnek egymás között is, a sziát nem tudják értelmezni. Attilán kívül még egy tanárnő is segít a tanításban, aki egyébként Budapestről való. Igazi hivatástudattal kell rendelkezniük azoknak a nevelőknek, akik ilyen szegényes körülmények között is vállalják a munkát. Biztosan nem a pénzért teszik. Próbáltunk szóba elegyedni a tanulókkal, azonban kicsit félénkek voltak. A csángók egyébként sem nagyon állnak szóba idegenekkel, olyan sokkal persze nem is találkoznak. Péntek délután lévén éppen a Magyar népmeséket nézték, igen nagy figyelemmel. A tanárnő elmondta, hogy ez az a mese, amit mindannyian nagyon szeretnek, amelynek nyelvezete nagyon közel áll hozzájuk, és amit megértenek. Milyen jó, hogy mi is vittünk két ilyen filmet! Egyébként mindegyiknek nagyon örültek, mindet jól tudják majd hasznosítani a tanítás során.
Következő állomás az épülő új magyar iskola. Még bőven van rajta mit csinálni, de ha készen lesz, végre méltó helyre kerül a magyaroktatás. Itt mindennek meglesz a helye: tágas tanterem, mosdók, konyha, szolgálati lakrész, és jó nagy udvar. Ez mindannyiunkat jó érzéssel töltött el, örültünk, hogy mi is hozzájárulhattunk a berendezéséhez. Egyébként az elmúlt húsz-harminc év egyetlen új építésű háza lesz ez a falunak. Hogy ez a számunkra természetes dolog mit jelenthet a gyermekeknek, arra elég annyit elmondani, hogy az otthonokban sem fürdőszoba, sem angol WC nincs.
Valóban szegény falu ez a Lábnyik. Kicsi, düledező házak mindenütt. Attila mutatott egy különösen rossz állapotban lévőt, ahol tizenhárman laknak akkora épületben, ami még kettőnek is kicsi rendes körülmények között.
Megérkeztünk a Gyenge családhoz. Már vártak bennünket, a gyerekek kinn álltak az utcán. Az apuka behívott bennünket igen szegényes kis házukba, amelyben három szoba volt: egy, ahol a lányok “átváltozni” szoktak (vagyis átöltözni), egy, ami tulajdonképpen a konyha, és ahol a szülők hálnak, és egy, ahol a hat gyermek alszik, ketten-ketten egy ágyban. A szülők beszélnek ugyan magyarul, de néha nagyon nehéz megérteni, amit mondanak. Az észrevehető volt, hogy bár a gyerekek is elég jól beszélnek magyarul, egymás között inkább a románt használják. A legkisebbikhez, aki két éves, pedig csak románul szólnak. Mikor megkérdeztük, hogy miért, azt mondták, hogy még kicsi, és nem ért magyarul…A gyerekek nagyon nehezen nyíltak meg, de végül is jól elbeszélgettünk. Meséltek arról, hogyan élnek, az iskoláról, hogy mit szoktak játszani, stb. Az apuka elmondta, hogy nagyon rosszak az anyagi körülményeik, még élelemre is alig jut. A gyermekek továbbtanulása pedig segítség nélkül szinte elképzelhetetlen.
Zsolt minden gyermeknek vitt valami ajándékot: iskolatáskát, füzeteket, íróeszközöket, játékokat, focit, na és persze csokoládét. Látni kellett volna a visszafogott örömöt! Az örömük bennünket is melegséggel töltött el, de igen szomorú szívvel távoztunk. Búcsúzóul a két nagyobbik testvér elmondott értünk egy Üdvözlégyet, annyira szépen, őszinte hittel, átérezve minden szavát, hogy mindnyájan a könnyeinkkel küszködtünk.
Mi lesz ezeknek a gyerekeknek a sorsa, a jövője? Van-e számukra és a többi szegény moldvai csángó számára kitörési lehetőség a szegénységből? Meddig hallhatunk még magyar szót Moldvában? Felelősséggel tartozunk irántuk, szent kötelességünk erőnkhöz mérten támogatnunk a csángók magyar oktatását mind erkölcsileg, mind anyagilag.
“Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” (Mt, 26, 40)
Kisházi Gábor |
AJÁNLOM AZ OLDALT
