Kárpátalján jártunk

            Március 15-16-án a Magyartól Magyarig Egyesület három tagja (Nagylaki Endre, Kollár házaspár) Kárpátalján járt. Legtávolabbi és legfontosabb célunk a Vereckei szoros Honfoglalási emlékművének megkoszorúzása volt.

            A határátlépés kissé körülményesre sikerült, hiszen az ukrán határőrök nem tudtak, vagy nem akartak magyarul beszélni, így egy értelmetlen hivatalos irat kitöltésével elbajlódtunk egy darabig. Az első magyar faluban, Asztélyon megálltunk egy közös ismerősnél, akikkel még sohasem találkoztunk. Terített asztallal, óriási vendégszeretettel vártak és bocsátottak utunkra. Beregszászon át Munkács volt az első hely, amit megtekintettünk. A vár a város fölé magasodik és őrködik felette. A jegyszedő bácsi, bár nem magyar volt, szépen és szívesen beszélgetett velünk anyanyelvünkön. Nem tudhattuk, hogy ez lesz a két nap során az utolsó alkalom, hogy magyar szót hallunk…A vár egyébként nagyon szép, és szinte teljesen restaurálva van. A pincétől, a kínzó kamrán át a legfelső szintig végigjártuk, egyetlen helyre nem lehetett kimenni, a Turul madaras emlékoszlophoz. A bácsi elnézést kérően jelezte, hogy nem engedték megnyitni a mai napon. Értettük. Illetve dehogy értettük… Viszont kellemes meglepetés volt a Petőfi kiállítás, a Zrinyi Ilonáról és Rákócziról szóló kiállítás, a Szent Koronás dombormű, egyszóval nem rejtik véka alá, hogy magyar történelem szívódott a vár falaiba. Ráadásul egy Árpádsávos zászló is lengedezik az egyik teremben.

            Munkács belvárosa kiépített, szép sétálóutcákon járhattuk be, elmentünk a Rákóczi-házhoz is, ami szintén becsben tartott épületnek tünt.

            Alsógerebenben volt a szállásunk, ami igen kellemes meglepetés volt tisztaságával, cserépkályháival és 2500 ft/fő árával. Elővettem az orosz tudásom, és ócseny harasó kiáltásokkal udvaroltam a házigazda Mámuskának(Endre orosz tudása =0).

            Másnap irány a Vereckei hágó. Hosszú szerpentinen döcögve, sokáig keresve találtuk meg az épülő emlékművet. Valóban készül és nagyon szép lesz. Egyszerű, mégis lenyűgöző(lásd fotók!)! Megkoszorúztuk. Csodáltuk az alattunk elnyúló, havas hegyeket, a vad égboltot, álltuk a viharos szelet, és szívünk könnyezett, ahogy a messzi hon felé tekingettünk. Jó volt ott lenni. Nem tudom lesz e még mód rá, de most úgy érzem, mintha teljesítettem volna egy nagyon fontos dolgot az életemben…

            A kicsiny, hegyi ruszin falvak, fatemplomaikkal érdekesek, hangulatosak voltak. Megnéztük a Szinevéri tengerszemet, ahol hógolyóztunk, majd Huszton átrobogva irány a határ. Itt, hogy keretes legyen a történet, nem csak az ukránok, hanem a magyar határőrök is getvásak voltak. Sőt. Ötödik autóként egy óra alatt tudtuk le őket… Ennyit róluk.

            Csodálatosan félelmetesek és vadregényesek voltak a hósipkás Kárpátok. Haragos zöldek a vágtató hegyi folyók. Kedvesek az emberek- végig kokárdával jártuk utunkat. Magyarokkal alig találkoztunk, akkor is csak a határmentén. Szegénység és egyszerűség. Mint Erdély 20 éve. Viszont láttuk, hogy nem probléma a magyar múlt, viszont azt is láttuk, hogy egyre reménytelenebb a magyar jövő. Egy kemény világban igyekszik az a mintegy 150 ezer magyar talpon maradni, mi pedig vízummal és sok egyéb bürokratikus sorompóval próbáljuk sorsukat tovább nehezíteni.”Köszönet” érte e nagyszerű elitnek!

Köszönet, hogy ott lehettünk!

                                                                                                                      kzs